Mesék, történetek

vissza a gyereksarokhoz

Mese a fenyőfáról

Barlay Ágnes,

Illusztráció: Jánossy Zsófia

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kis fenyő. Egy kertben nőtt, egy ház mellett. Maga sem tudja, ho­gyan került oda.

Szép volt, formás, zsenge. A ház lakói szerették, gon­dozták. Nyáron a nagy melegben öntözték, télen, amikor belepte a hó, gyö­nyörködtek havas ágaiban. Négy kisgyerek lakott a ház­ban, időnként megsimogatták új hajtásait, mikor arra jártak. Ez gyakran megtörtént, mert a kis fenyő a kapu közelében élt. Nem volt rossz dolga, de néha mégis úgy érezte, hogy talán nem itt kéne lennie, mintha az ősei és rokonai más vidéken léteznének, és ő soha nem találkozhat, nem beszélgethet velük. Egy bodzabokor nőtt mellette, vele szokott suttogni hűvös haj­nalokon, külön­böző titkokról, melyeket csak a fák tudnak.

Telt-múlt az idő, a kis fából nagy fa lett, már akkorára nőtt, mint a ház, aztán még nagyobbra. Már ellátott a szomszédos parkba, ahol vadgesztenyefák ringatták büszkén kecses gyertyá­ikat, ha a Tavasz Tündér arra járt. Közben a gyerekek is megnőttek, elköltöztek hazulról, de időnként újra visszajöttek, és mindig egyre több kisgyerekkel. A kicsik csodálva nézték a nagy fenyőt, mely rejtélyesen suttogott, s ringatózva haj­longott, ha Szél bácsi ráfújt. A fenyő pedig ledobta nekik szépséges tobozait, amiből a gyerekek érdekes dolgokat készítettek; és nőtt, nőtt tovább. Már kétszer akkora lett, mint a ház, s egyik ágát a ház tetején pihentette. A ház lakói gyönyörködtek benne, de néha a fejüket csóválták és hümmögtek. Szegény fenyő rosszat sejtett…

Aztán egy őszi napon, amikor már a gesztenyefák ledobálták fényes termé­seiket, s lehullatták színes lombjukat, ismeretlen em­berek jöttek, furcsa szer­számokkal. A fenyőt nézték, majd egyikük felmászott rá, és lefűrészelte a legalsó ágait. – Jaj, mi ez? – szisszent a fenyő, de mielőtt felfogta volna, hogy mi történik, már ágai a földön hevertek. – Mi történt velem, hova kerül­tem? – sóhajtott, de nem kapott feleletet. Jött egy szelídebb kéz, amely megsi­mogatta, s a szép, dúsan zöl­dellő ágakat különválogatta.

Amikor legközelebb felesz­mélt, furcsa módon egyszer­re több helyen érezte magát. Kör alakú lett, koszorúkat fontak belőle. Látta, hogy egy nagy templomban van, gyertyákat raktak rá, körüláll­ták az emberek, s miközben énekeltek az égi magasokról, amelyek harmatoznak, meg­gyújtottak rajta egy gyertyát. Ugyanakkor egy téren találta magát, ahol nagyon sokan álltak körülötte, s hallotta a már ismerős dallamot az égi magasokról. – Mi lehet ez? – tűnődött a fenyő. Majd egy kertben történt ugyanez, a kert ismerős volt neki, s az emberek is. Mindenki örült. Ezzel egy időben lakásokba került, ilyent még sose látott. Meleg volt, s őt egy asztalra tették, ahol egy család vette körül. Meggyújtottak rajta egy gyertyát, énekeltek az égi magasokról, imádkoztak is, és beszéltek valakiről, aki majd eljön. Énekelték is, hogy „jöjj el édes Üdvözí­tőnk.” – De érdekes – vélte a fenyő – milyen titokzatos ez!

A következő héten meg­ismétlődött mindez, csak most még egy gyertyát gyújtottak meg rajta. Furcsa volt így létezni, több helyen egyszerre, s érezni az embe­rek várakozó örömét. Aztán egy harmadik gyertyát is meggyújtottak, s mondták egymásnak, hogy már közel az idő, közeleg az, aki szét­töri majd az éj sűrű ködét.

A fenyő egyre kíváncsibb lett, már ő is nagyon várt, csak nem igazán tudta, hogy kit vagy mit várunk. A követ­kező héten a negyedik gyer­tyát is meggyújtották rajta, s mivel több gyertyája már nem volt, gondolta, hogy majd nemsoká­ra történik valami. Néhány nap múlva történt is. A temp­lomba, a terekre, a lakásokba bevitték egy-egy rokonát, feldíszítették, s gyertyákat gyújtottak rajtuk. Nagyon örült, hogy végre az övéi között lehet. Az em­berek boldogan énekelték, hogy „Menyből az angyal”, meg hogy „A kis Jézus megszületett…” „Persze, hát őt vár­tuk!” ujjongott fel a fenyő, s a maga módján ő is éne­kelte, hogy „Dicsőség a magasságban Istennek!”

Új Város – 2016. december

A családfa

Szerző: Katona Marianna

„Aki befogad egy ilyen gyereket a nevemben, engem fogad be.” (Mt 18,5)

Bogyócska lehorgasztott fejjel, bánatosan baktatott testvérkéi után, akik izgatottan, egymás szavába vágva tanácskoztak:– A családfát mindig sok ággal kell rajzolni! – motyogta Műtyő, a kis szürkeegér.

– Jaj de buta vagy, Mütyő! Csak ­annyit kell rajzolni, ahányan a családban vagyunk! – tudálékoskodott testvérkéje, Cufi.

– Igen, de az anyukánkat és apukánkat is mindenképpen rá kell rajzolnunk! – kotyogott bele a húgocskájuk, Micike is.

– Hát még szép! – mordultak rá testvérkéi.

Csak Bogyócska nem szólt semmit. Éjfekete bundáján csillogó gyémántként gurultak végig könnycseppjei. Vakond létére sokkal nagyobb termetű volt, mint öcsikéi és húgocskája, most mégis olyan kicsinek és védtelennek érezte magát. Eddig is tudta, hogy ő más, mint a testvérkéi, de most tüzes nyílként hasított bele lelkébe a felismerés: kicsit sem hasonlít rájuk. Talán nem is itt lenne a helye? Talán nem is ez az ő igazi családja? De akkor hol az ő mamája, és miért nincs vele? Fejét konokul leszegve egyenesen az öreg tölgy felé indult, ahelyett, hogy testvérkéivel együtt hazament volna. Leült a fa tövébe, ott szomorkodott és töprengett tovább. Már jócskán hosszúra nyúltak az árnyak, mire egérmama rátalált.

– Szóval itt bujkálsz, Bogyócska? Miért nem jöttél haza a többiekkel? – kérdezte, majd átölelte. – Hiszen te sírtál! Mi a baj kicsikém? – simogatta meg a buksi fejecskét.

– Én nem vagyok egér, ugye? Akkor ki az én mamám? És miért hagyott el? – zokogta Bogyócska.

– Ó, kedvesem! Már régóta szerettem volna erről beszélni veled, de még olyan kicsike voltál, és féltem, hogy nem érted meg. Tényleg nem én szültelek téged, de úgy szeretlek, mintha sajátom lennél. Tudod, egy hideg őszi reggelen történt, hogy amikor elindultam elemózsiát keresni, az egyik bokorból halk nyöszörgést hallottam. Te feküdtél ott, szinte már teljesen kihűlve. Gyorsan bebugyoláltalak és átöleltelek. Akkora voltál csak, mint egy nagyobbacska bogyó, ezért is neveztünk el Bogyócskának. Egész nap az anyukádat kerestük, de sehol nem találtuk. Egérpapával magunkhoz vettünk, és azóta is úgy szeretünk, mintha csak a saját kisegerünk volnál! Igaz, hogy csak örökbe fogadtunk, de hozzánk tartozol, a családunk része vagy! De tudom, mit érzel, mert engem sem az igazi anyukám nevelt fel. Mancs, a vadmacska nem sokkal a születésem után végzett vele. A nagyikád vett magához, és igazán szívből szeretett, amiért mindig hálás leszek neki. Tudod mit? – simította végig a könnytől ragacsos bundácskát. – Ideje, hogy hazamenjünk, mert a többiek már nagyon aggódhatnak értünk.

Ebben a pillanatban gyilkos szempár villant fel a félhomályban, elzárva a menekülés útját.

– Jaj nekünk! Ez Mancs! – suttogta rémülten egérmama. – Most mitévők legyünk? Te maradj mindig mögöttem, kicsikém, nem engedem, hogy bajod essen! – lépett előre egérmama. Bogyócska szíve megtelt örömmel és hálával, és egyszeriben mentő ötlete támadt. Hegyes karmaival kaparni kezdte a földet, és csinos kis alagutat ásott, egészen hazáig, így mindketten sértetlenül hazajutottak.

– Jaj de jó, hogy végre itt vagytok! – ugrálta körül őket Műtyő, Cufi és Micike.

– Bogyócskának köszönhetjük, hogy életben maradtunk – mosolygott egérmama. – Látod, jó is van abban, hogy te más vagy, mint a többiek, hogy te egy kisvakond vagy! – fordult Bogyócskához.

– Éljen Bogyócska, a kisvakond! Éljen a mi legjobb vakondtestvérkénk! – rikkantotta el magát Micike. Egérpapa büszkén bólogatott, Mütyő és Cufi pedig tapsolt örömében.

Bogyócska szégyenlősen lehajtotta fejét, és szívében úgy érezte, most találta meg az igazi családját, és ez a legnagyobb ajándék, amit csak egy kisvakond életében kaphat.

Barátság a padon

Mariateresa Franza 

uv2016-05-28

Mauzi néni minden szombat délután mosolyogva tipegett a park felé, lila virágokkal díszített, régimódi kalap­jában, és sosem felejtett el kekszet vinni a kacsáknak, de nem is akármi­lyet, hiszen saját kezűleg készítette őket. Mauzi néni nagyon szeretette az állatokat – ezt három macskája és a kiskutyája is ta­núsíthatta –, és volt még egy gondosan ápolt télikertje is, hiszen kertészkedni is szenve­délyesen szeretett: jól ismerte a növények csínját-bínját, háza egy színes virágágyáshoz hasonlított. A parkban szeretett hosszan üldögélni, vitte magával a fonalait, és szaporán kötögetett, miközben az arra járó embereket figyelte. Ez is nagy szenvedélyévé vált: fantáziálni az arra járókról, elképzelni milyen életet élhetnek, milyen lehet a múltjuk, szokásaik, gondolataik, az életük. Egyik nap, amikor Mauzi néni megszokott padja felé tipegett a tóparton, elszáguldott mellette Kismagdus, az örökké vidám és mosolygós kislány… és jaj… kiverte a kezéből a fonalakat, a kötést, és az egész csomag a tó vizébe pottyant. Micsoda balszerencse! Kismagdus annyira megijedt, hogy még el is pityeredett… Ám Mauzi néni, bár bosszankodott, nem vesz­tette el a lélekjelenlétét. Meghívta a kislányt egy gombóc fagyira, és visszatérve együtt telepedtek le a padra. Így kezdődött a barát­ságuk! Onnantól fogva minden szombat délután találkoztak a padjuknál, Mauzi néni szeretett mesélni Kismagdusnak a gyerekko­ráról, fiatal éveiről, hogyan árult ibolyacsok­rokat az utcán, a nagy befőzésekről, és a tűz körüli mesehallgatásról a családja körében. Kismagdus mindig figyelmesen és érdeklődve hallgatta. Teltek a napok, hónapok, évek, és kettejük barátsága egyre szorosabbá vált, egyre erősödött, éppen úgy, mint a park öreg fáinak göcsörtös gyökerei. Aztán Kismag­dusból Magda lett, Mauzi néni pedig egyre nehézkesebben járt. Míg egy nap aztán örökre lehunyta szemét. Magda elkísérte utolsó útjá­ra öreg barátját, és azt a fehér sálat viselte, amit a néni nagy szeretettel és odaadással kötött neki. Hosszú évek múlva, egy verőfé­nyes szombaton Magda néni épp a padja felé igyekezett, amikor, képzeljétek: nagy sebesen nekiszaladt egy vidám kislány! Magda néni elmosolyodott, aztán kézen fogta a megszep­pent kislányt, és elindultak a fagyizó felé…

Forrás: CN

Illusztráció: Eleonora Moretti

Fordította: Feltserné Bernáth Mária

A csodagyertya

“Imádkozzunk szüntelenül” (Tessz. 1. levél 5,17

Tüsi, a kis süni már órák óta izgatottan járkált fel-alá a kertkapu előtt.

– Ejnye, kisfiam, ne légy már ilyen türelmetlen! – hajolt ki az ablakon az édesanyja. – Inkább szaladj el Kamilla nénihez a gyógyteákért. Nózika nem érzi jól magát.

– De anyu! Miért éppen én?! Menjen Trózsi vagy Szurcsi! Nekem most fontosabb dolgom van! Tudod, hogy nagyika mennyire örül, ha a kapuban várom.

""

– De annak még jobban fog örülni, ha megtudja, hogy milyen szófogadó és szolgálatkész unokája van. A testvéreid pedig iskolában vannak! – válaszolt anyu ellenkezést nem tűrő hangon. Így aztán Tüsi, duzzogva bár, de útnak indult.

– Nózi is mindig csak nyavalyog! „Anyu, fáj a fejem! Anyu, fáj a fülem! Anyu beteg vagyok!” Pfuj! Én meg majd megszakadok a sok munkától meg a szaladozástól! „Fussál el gyógyteáért! Szaladj Harkály doktorért! Hozz friss forrásvizet!” – Amíg így morgolódott, egyszer csak megbotlott valamiben. – Nini! Ez meg mi lehet? – emelte fel a fényes papírba csomagolt hosszúkás tárgyat. – Lehet, hogy valami varázsszerszám! Vagy valami titokzatos kincs! – izgatottan fejtette le róla a csomagolást. – Á! Hiszen ez csak egy közönséges gyertya! – motyogta csalódottan és zsebre vágta a sárga viaszgyertyát.

– Gyere csak, kedveském! – kiáltott oda neki a távolból Kamilla néni, aki a háza előtt matatott a fűben. – Odakészítettem a konyhaasztalra a gyógyfüveket, amit anyukád kért, vedd csak el nyugodtan. Nekem meg kell keresnem valamit – kiáltotta oda Tüsinek. – Jaj nekem, ha elveszett! Mihez is kezdek nélküle?! – motyogta magában kétségbeesetten, és tovább keresgélt a fűcsomók között.

– Mit tetszik keresni? Elvesztetett valami fontosat? – kérdezte kíváncsian Tüsi, miközben a másik zsebébe gyömöszölte a gyógynövényes csomagot.

– Jaj, aranyoskám! Még hogy fontosat! Nélkülözhetetlent! Anélkül minden tudományom hasztalan! Most vettem a városban, be is csomagolták szép, fényes papírba. Biztosan kicsúszott a zsebemből!

Tüsi arca elvörösödött. Tudta ő nagyon jól, hol lapul az a nélkülözhetetlen szerzemény: a zsebében. De visszaadni sehogyan sem volt kedve. Különösen, mióta azt is megtudta, hogy nem akármilyen csecsebecse, hanem nélkülözhetetlen. Talán ebben rejti Kamilla néni a gyógytudományát!

– Kezét csókolom! – kiáltotta vissza Kamilla néninek, és már szaladt is hazafelé. Odahaza egyenesen a pajtába futott, és a félhomályban elővette újdonsült kincsét. – Most már én leszek a leghatalmasabb az egész mezőn. Mindenki tőlem kér majd segítséget, én meg jól megkérem majd az árát! Akkor majd megvehetem a villanyvasutat meg a kisautópályát is.

Álmodozásából a nagyika hangja verte fel:

Istenem, Istenem, gyógyítsd meg az én kis Nózikámat! – zokogta kétségbeesetten.

Bízzunk a Jóistenben! – hallotta édesanyja vigasztaló hangját. – Tüsinek is hamarosan meg kell érkeznie a gyógyfüvekkel. Hátha attól jobban lesz – Tüsinek, mint a villám, hasított az agyába a felismerés: a gyógyfüveket elfelejtette odaadni. Helyette a saját önző álmaival volt elfoglalva, miközben Nózika odabent szenvedett. A gyertya most egyszeriben mintha égetni kezdte volna a kezét. Gyorsan zsebre vágta és beszaladt a konyhába.

– Meghoztam a gyógyfüveket! – kiáltotta, majd egyenesen Nózika szobájába szaladt. – Nózika! Ne félj semmit! Hoztam neked Kamilla nénitől egy varázsgyertyát! – suttogta, miközben tömzsi ujjacskáival a gyertyát igyekezett meggyújtani. – Igaz, hogy nem lett volna szabad elhoznom, de ha már itt van, kipróbálhatnánk! – Amint táncolni kezdett a kis láng, fénye átjárta a szoba félhomályát és rávetődött a kis sünlány sápadt arcára. „Milyen fakó! Jaj Istenem, tényleg nagyon beteg lehet!” – gondolta magában Tüsi, és akaratlanul is összetette kezeit. – Gyógyítsd meg őt, Istenem, és én megígérem, hogy a gyertyát is visszaadom! Inkább nem kell a kisvasút sem, az autópálya sem, csak gyógyuljon meg a testvérkém!

Tudod, kisfiam, igaz, hogy ez a gyertya nagyon hasznos – szólalt meg Tüsi háta mögött Kamilla néni mosolyogva –, de az igazi varázslat nem ebben lakik, hanem a szívedben és a belőle fakadó imában.

 

Mindenkinek színültig

Lauretta Perassi

uv2016-03-29
Felharsant a kürt, s a királyi futár kihir­dette, hogy Márkus herceg nemsoká­ra látogatást tesz Bordóvégen, hogy megkóstolja méltán híres szőlőjüket. Bordóvég egy szegény falucska volt, melynek közepén egy egészen aprócska kastély magasodott, Bordóvégi báró uradal­ma.

A szüret éppen most kezdődött, ezért a hír hallatán mindenki nagyon izgatott lett. A báróné lélekszakadva intézkedni kezdett: „Kifényesíteni az ezüstöt! Nagytakarítás a szalonban! Bestoppolni a gobelineket! A legszebb terítőket és függönyöket akarom látni!

Ám a falu legszegényebb kunyhóiban sem zajlott ez másként: „Erzsikém, vigyázz a levesestálra, ha összetöröd, nincs másik! Zsuzsikám, haladni kellene már a mosással! Juliskám, vigyázz, mindjárt odakap a hús!” – sorolta egy szuszra lányainak egy parasz­tasszony, akinek úgy állt a fakanál a kezében, mintha királyi jogart tartana. A jelenet pedig szinte minden házban hasonlóképp ismétlő­dött. Ezalatt a férfiak, még maga a báró úr is, a szőlőben voltak, hogy a legszebb fürtökkel tudják megkínálni a herceget.

Elérkezett a várva várt nap! Királyi kísérete élén Márkus herceg a kastély kapujához lépett. A báró családja térdet hajtva alázatosan üdvözölte, mögöttük pedig szolgahad tartotta az ezüst tálcákat, melyekről roskadozott a bőséges, zamatos szőlő. A báró jól ismerte a herce­get, akit nagylelkűségben sohasem lehetett fölülmúlni, az ajándékot mindig bőségesebb ajándékkal hálálta meg, így a báró sem gyűszűvel méricskélt. Az előkelőségek után a falu apraja-nagyja is a herceg elé járult, ki egy nagy kosár szőlővel, ki egy zsáknyival érkezett, de akadt, aki a teleszedett kalapját nyújtotta a trónörökös felé. Márkus herceg mindenkinek ugyanazzal a kedves mosollyal válaszolt. Amikor aztán a sor elfogyott előle, egy nagy akós hordót hozatott a bárói csa­lád elé, és megparancsolta szolgáinak, hogy töltsék tele arannyal. „De színültig ám!” – tette hozzá határozottan.

uv2016-03-29rA bárói család nem tudott hová lenni az ámulattól és lelkesedés­től, de örömük nem tartott sokáig, mert bár alig hitték, a herceg minden egyes megaján­dékozójának ugyanazzal hordóval mérette ki az aranyat, még a felkiáltás sem hangzott másként: „Színültig!” Még Tóni, a nincstelen koldus előtt is, aki csupán egy marék szőlő­vel érkezett, ott állt a színültig töltött hordó. A bárónőt elöntötte a méreg, férje magya­rázkodni, követelőzni kezdett, kikérte magá­nak, hogy az igazság nevében legalább nekik még egy hordónyi járjon! „Drága barátom! – szólt erre szelíden a herceg. – Te mennyi szőlőt ajándékoztál nekem?” „Amim csak volt, Uram!” – hangzott a válasz. „És te, Tóni, te mennyit adtál nekem?” „Amennyim csak volt, Uram!” – felelte a koldus is. „Így hát, aki keveset adott, az sem adott kevesebbet, mint az, aki sokat adott, hiszen mindannyian mindeneteket odaadtátok.”

Forrás: CN

Fordította: Feltserné Bernáth Mária

Indulj bátran pillangó

Annamaria Gatti

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy gyönyörűséges pillangó, akinek szárnyai napsárgával tarkított égszín­kékben tündököltek. Tajtéknak nevezték, mert a tenger szerelmese volt, szélcsend idején gyakran kirepült a tengerre a hullámokkal beszélgetni, akiket végtelenül csodált, hiszen erősek, határozottak voltak, még a viharokkal is szembeszálltak. A kis pillangó ezzel szemben törékeny volt, és számtalan dolog megrettentette: félt a szellőtől, mely ide-oda sodorhatja, a sötétségtől, amikor nem látja hová szállhat le, az esőtől, mely elfedi előle a kilátást…uv2016-04-29

Éppen ezért Tajték nagyon meglepődött, mikor egy tengelic különleges üzenettel érkezett hozzá magától a Lepkekirálynőtől: „Gyere gyorsan! Szükségem van rád, azon nyomban.” Tajték tudta, hogy a királynőnek nem mondhat nemet, de inába szállt a bátorsága, elzarándokolt hát barátaihoz, a hullámokhoz, hogy átgondolja mit tegyen, és vigaszt találjon. „Hogy kérheti ezt éppen tőlem a Királynő? Jól tudja, mennyire félénk vagyok, és egyáltalán nem bírom az izgalma­kat.” „De ő pont téged hívott, nem mást, akkor ez biztosan valami fontos dolgot jelent!” „Meglehet, de az út hosszú a palotáig, tele nehézségekkel…

Ha nem vágsz bele, sohasem fogod meg­tudni, hogy képes lettél volna rá, és hogy mit akart tőled, éppen tőled a Királynőd!” – sut­togták a hullámok. – „Elérkezett a pillanat, hogy rátalálj magadban a bátorságra, és elindulj!” „De hogyan?” „Mi bízunk benned – énekelték a hullámok. – Nagy dolgokra szü­lettél. Légy bizakodó, próbálkozz újra és újra, és ne csüggedj, bármi történjék is!

Tajték meglebegtette szárnyacskáit, visszafojtott lélegzettel hallgatta a szavakat, és érezte, ahogy megerősítik a szívét. Körözött még egyet a levegőben, aztán egy piruettel elköszönt barátaitól: „Jól van, indu­lok, de kísérjetek el egy darabon!” A hullá­mok pedig örömmel táncolták körül a kis pillangót, ahogy dél felé tartott Királynőjé­hez, aztán szép lassan elcsendesedtek, és elszenderülvén a kis lepke visszatértéről álmodtak. Kíváncsian várták a történetet, amit majd a bátor pillangó mesélni fog…

Forrás: CN

Fordította: Feltserné Bernáth Mária